Simone Martini (1283 ? - 1344) Sienai festő

Szerencsések azok, akik természet adta hajlammal születnek arra a művészetre, amely nemcsak megtiszteltetést és nagy hasznot hoz majd nekik, hanem ami ezeknél is több, múlhatatlan hírnevet is. Még szerencsésebbek azok, akik e hajlamon kívül már mintegy a bölcsőtől fogva finom lelkületet és úri modort hoznak magukkal, amikért aztán embertársaik szeretik őket. De a legszerencsésebbek azok (még mindig művészekről szólva), akik azonkívül, hogy a születésüknél fogva finom modorúak, olyan nagy és híres írók korában éltnek, akik egy kis arcképért, vagy más csekély műtárgyakért néha úgy fejezik ki hálájukat, hogy írásaikban örökítik meg a művész hírnevét és dicsőségét, A képzőművészek közt ez különösen a kiváló festők számára kívánatos, minthogy az ő műveik, felületre és színekkel készülnek, nem számíthatnak arra az örökkévalóságra, amelyet a bronzöntvények és a márványművek biztosítanak a szobrásznak vagy az épületek az építésznek. 

Giotto (1266 ? - 1337) Firenzei festő és építész

"Amilyen hálával a festőművészek a természetnek tartoznak, minthogy ez állandóan például szolgál azoknak, akik a legjobb és legszebb részeiből kiemelik a jót s mindig  másolására és utánzására törekszenek, ugyanolyan hálával tartoznak meggyőződésem szerint Giottónak is, a firenzei festőnek. Mert miután a háború romjai oly hosszú időn át maguk alá temették a jó festészet és a vele kapcsolatos művészetek helyes módszereit, ő volt az, aki bár tehetségtelen művészek korában született, isten kegyelméből feltámasztotta és olyan formában emelte azt, ami rossz útra tért, hogy már jónak lehetett nevezni. valóban óriási csoda, hogy annak a durva és tehetségtelen kornak volt ereje Giottóban  oly bölcsen megnyilatkozni, hogy a rajzolás, amiről az akkoriaknak csak kevés, vagy semmiféle ismeretük nem volt, az ő révén teljesen feltámadott.

Cimabue (1240 ?) - (1303 ?)

"A csapások végtelen özöne, amely a szerencsétlen Itáliát elnyomta és fojtogatta, nemcsak azt tette tönkre, amit tulajdonképpeni művészetnek lehet nevezni, hanem ami sokkal lényegesebb, kiirtotta a művészek egész sorát is. Ekkor született, Isten akaratából, Firenze városában az 1240-ik esztendőben, hogy az első derengést hozza a festészet művészetében, Giovanni, családi nevén Cimabue, a Cimabuek akkortájt nemes nemzetségéből. Amikor felcseperedett s atyja és mások látták, hogy értelmes és éles eszű, elküldötték,  őt a tudomány elemeinek elsajátítására a Santa Maria Novellába, egy rokon magisterhez, aki akkoriban grammatikát tanított a kolostor noviciusainak.

Ám Cimabue ahelyett, hogy a tanulásba mélyedt volna, egész nap egyebet sem tett, mint amihez természete szerint vonzódott: vagyis könyveit és füzeteit telerajzolta, emberekkel, lovakkal, épületekkel és mindenféle figurával. Ehhez a természetes hajlamához kegyes volt a szerencse is: mert néhány görög festő akiket a város feje Firenzébe hívott, hogy az inkább kiveszett, mint elalélt festészete újra meghonosítsák, más egyebek közt nekifogott a városban a Gondi-kápolna díszítésének. Ekkor Cimabue, aki már tett néhány gyámoltalan lépést a neki tetsző művészetben, gyakorta megszökött az iskolából és naphosszat elnézte a mesterek munkáját. Végül apja és ezek a festők annyira tehetségesnek ítélték őt a festészetre, hogy ha neki szenteli magát ennek a hívatásnak, még tisztes eredményeket is lehet várni tőle." (Vasari)

Ammanati Bartolommeo (1511-1592)

Ammanati  Bartolommeo (1511-1592), olasz építész és szobrász. Inkább mint építészként ismert. Mint szobrász eleinte Bandinelli és Jacopo Sansovino tanítványa, de inkább Michelangelo hatása alatt állott. Erről tanúskodik fő műve, a firenzei Piazza della Signorián levő, a mitológiából vett dekoratív alakokkal gazdagon ékesített díszkútja (1571-75), melyen Neptunus, tengeri lovaktól húzott fogatán, diadalmasan jelenik meg. Őszintébb hatásúak Ammanati ez alkotásánál a római San Pietro in Montorióban, III. Gyula pápa rokonainak síremlékén, valamint a mellette levő fülkékben látható alakok és a Villa di Papa Giulio gyermek-kútja. Jelentékenyebb Ammanati építőművészi tevékenysége. A barokk palotastílus kifejlődésében jelentékeny része van. Szereti a rusztikát, mellyel az épületek sarkait, nyílásait keretezi, sőt a fél oszlopokat is rusztikával tagolja (a firenzei Palazzo Pitti udvarán).

A nyílásokat erőteljes foglalattal veszi körül, a díszítést lehetőleg elhagyja. Palotái így méltóságteljes, kissé komoran nehézkes hangulatúak. Rómában a Pal. Ruspoli és a Collegio Romano hatásos udvara legjobb művei. Firenzében a Palazzo Pitti  udvarán kívül számos palotát épített.

Fra Angelico (1387-1455) a prédikáló barát, festő

Fra Giovanni Angelico da Fiesole, akit a világi életben Guidónak hívtak, nem volt kevésbé kiváló festőnek és miniátornak, mint amilyen kitűnő volt szerzetesnek, ezért mindkét okból megérdemli, hogy díszes emléket állítsunk róla. Bár kényelmesen meglehetett volna a világi életben és vagyonán kívül még kedvére kereshetett volna is művészetével, amelyet már ifjú korában kitűnően értett,' ő mégis, természeténél fogva higgadt és jóságos lévén, saját lelki békéje és nyugalma érdekében, de főként lelke üdvösségéért, jobbnak látta belépni szerzetesnek a prédikáló barátok rendjébe. Mert bár Istent szolgálni minden helyzetben lehet, némelyek mégis úgy érzik, hogy jobban üdvözülhetnek a kolostorban, mint a világi életben. Amilyen üdvös eredménnyel jár ez a jó lelkek számára, épp úgy az ellenkezőjére vezet s valóban nyomorúságos és szerencsétlen végre jut azoknál, akik más célból lesznek szerzetesek. 

Fra Giovanni kezétől származik firenzei kolostorában, a San Marcóban, néhány miniatúrával díszített kóruskönyv, amelyek oly szépek, hogy többet nem is lehet mondani róluk. Ezekhez hasonlók azok, amelyeket a fiesolei San Domenicóban készített és amelyeket hihetetlen odaadással dolgozott ki. Igaz ugyan, hogy ebben a munkájában egyik bátyja segédkezett neki, aki ugyancsak miniátor és igen gyakorlott festő volt. Ennek a jóságos festő-páternek egyik első műve egy táblakép volt, amely a firenzei Certosában az Acciaiuoli bíbornok főkápolnájában áll és a Madonnát ábrázolja ölében a Gyermekkel, lábainál néhány igen szép angyallal, akik zenélnek és énekelnek. Festett még a Santa Maria Novella kereszthajójában néhány freskót, a kórussal szemben fekvő ajtó melletti falra. A régi orgonát záró ajtókra pedig egy Angyali Üdvözletet festett, amely ma a zárdában van, a földszinti hálóterem ajtajával szemben, a két kolostorudvar között.

Vasari életrajzokról

Giorgio Vasari 1511. július 31-én Arezzóban született, és ez a szülőváros az ő esetében semmiképpen sem közömbös bölcsőhely. Az ősi toszkán település múltja a messzi ókorba nyúlik vissza: a közép-itáliai őslakosság, az umberek után az etruszkok és a rómaiak jelentős városa. A középkorban az egyik legfontosabb ghibellin-párti centrum addig, amíg a trecento köze­pén - Toszkána többi szabad városával egyetemben - a guelf-párti Firenze uralma alá nem kerül.

Arezzo művészeti kultúrája hagyományosan inten­zív volt, virágzó kerámiája töretlenül kötötte össze a jelent a múlttal, és az antikvitás kultusza ebben a városban valóban nem szorult újjászületésre. A duecento végének helyi krónikása szemléletesen írja le, hogyan kerültek napfényre egy ház alapozásánál antik vázák, és miképpen örvendeztek az égi szépségű műtárgyak láttán az egybesereglett műértők oly­annyira, hogy boldogságukban „szinte ők maguk is a magasságba emelked­tek".

A romanika és a gótika építészete nagyszerű templomokkal díszítette a várost, a quattrocento közepén Piero della Francesca a San Francesco szentélyének falait borította be csodálatos freskóciklusával, a quattrocento végén Benedetto da Maiano a Santa Maria delle Grazié homlokzatát ékesítette szépséges portikuszával. Ez az atmoszféra vette körül a nagy dolgokra hivatott művészgyermeket.

Vasari életrajzok I.

Híres író híres könyvét kapja kézbe a magyar olvasó. Nem az egész művet, csupán válogatást belőle: az itáliai reneszánsz művészet nagy mestereinek életrajzát, negyvenet abból a több mint másfél százból, amelyet Giorgio Vasari, a tizenhatodik század második felének kiváló olasz szerzője tett közzé annak idején. Műve nemcsak a művészet történetének fontos forrása, hanem jelentős irodalmi alkotás is. E két szempontból kell róla vélemé­nyünket kialakítanunk, és erre a kettős értékére kell gondolnunk, ha szö­vegét olvassuk.

Valaha a művészet múltjának kutatói szentírásként tisztelték minden sorát, készpénznek vették minden adatát, később a tudomány hiperkritikus periódusában kedvtelve vetélkedtek egymással állításainak cáfolásában, tekintélyének megingatásában.