Vasari életrajzokról

Giorgio Vasari 1511. július 31-én Arezzóban született, és ez a szülőváros az ő esetében semmiképpen sem közömbös bölcsőhely. Az ősi toszkán település múltja a messzi ókorba nyúlik vissza: a közép-itáliai őslakosság, az umberek után az etruszkok és a rómaiak jelentős városa. A középkorban az egyik legfontosabb ghibellin-párti centrum addig, amíg a trecento köze­pén - Toszkána többi szabad városával egyetemben - a guelf-párti Firenze uralma alá nem kerül.

Arezzo művészeti kultúrája hagyományosan inten­zív volt, virágzó kerámiája töretlenül kötötte össze a jelent a múlttal, és az antikvitás kultusza ebben a városban valóban nem szorult újjászületésre. A duecento végének helyi krónikása szemléletesen írja le, hogyan kerültek napfényre egy ház alapozásánál antik vázák, és miképpen örvendeztek az égi szépségű műtárgyak láttán az egybesereglett műértők oly­annyira, hogy boldogságukban „szinte ők maguk is a magasságba emelked­tek".

A romanika és a gótika építészete nagyszerű templomokkal díszítette a várost, a quattrocento közepén Piero della Francesca a San Francesco szentélyének falait borította be csodálatos freskóciklusával, a quattrocento végén Benedetto da Maiano a Santa Maria delle Grazié homlokzatát ékesítette szépséges portikuszával. Ez az atmoszféra vette körül a nagy dolgokra hivatott művészgyermeket.

Születése idején az itáliai reneszánsz művészete fejlődésének csúcspontjára emelkedett: ez a cinquecento klasszikus korszaka. Leonardo da Vinci már megalkotta remekműveit: az Utolsó vacsora és a Mona Lisa évek óta kész és hat, Raffaello Santi a vatikáni termek falain, Michelangelo Buonarroti a sixtusi kápolna mennyezetén dolgozik, és Donato Bramante tervei alapján megindultak már az új Szent Péter-templom építkezései. Ez az az idő, amikor a cinquecento művészi centruma Firenzéből Rómába helyeződik át, és ugyanakkor Itália minden más művészeti központjában is beteljesedik a reneszánsz. Vasari életpályája majd tökéletesen követi Itália művészeti földrajzának egykorú térképét.

Korán elkerül szülővárosából, de egyre visszatér, és élete végéig hűséges polgára marad Arezzónak, nem úgy, mint idősebb kortársa és barátja, Pietro Aretino, aki a római intermezzo után végleg Velencében köt ki, és ott lesz európai hírnevű író és publicista. Vasari Itália művészeti múltjá­ban Arezzónak és városáéban a saját családjának szerepét sokszor és szíve­sen hangsúlyozza, az ő nemzedéke számára az efféle ősök már a művészek társadalmi emelkedése szempontjából sem voltak közömbösek. Így lesznek az ő interpretációjában a becsületes kézművesekből kiváló művészek, de bizonyosnak csupán azt tarthatjuk, hogy nagyapja valóban egyike volt a szép arezzói vázákat készítő keramikus mestereknek, és azt, hogy a család neve is a fazekas (vasaio) szóból származik.

Még otthon, Arezzóban, neves humanista oktatóktól és egy kiváló festőtől, a francia földről ideszármazott Guillaume Pierre de Marcillat-tól, a legjelentősebb itáliai cinquecento üvegfestőtől tanulja meg a műveltség és a művésziség alapelemeit. Tizenhárom évesen egy bíboros pártfogoltjaként már Firenzébe kerül, és ott olyan magas rangú társak körében képezheti magát tovább a humanista stúdiumokban, mint magának az immár uralkodó családnak, a Mediciknek a gyermekei.

Sorsa később is a szerencse gyermekeinek példája - annak összes előnyeivel és hátrányaival egyetemben. A festészetben magához Michelangelóhoz jut mint mesterhez, aki ebben az időben a San Lorenzo komplexumában a Libreria Laurenziana : építészeti és a Sagrestia Nuova szobrászi munkáit kezdi meg: csupa remekmű születésének pillanatában adatik meg jelen lennie az ifjú művésznövendéknek. Semmi csodálatos sincs benne, hogy ezek után Michelangelo géniusza lesz Vasari életpályájának modellje, majdan életrajzainak hérosza esztétikájának eszménye. Most kötődik életre szóló barátsága Francesco Salviatival is, aki ugyancsak Michelangelo tanítványa, és a manierizmus római piktúrájának egyik nagysága lesz, többre viszi a festészetben, mint később inkább építészként jeleskedő Giorgio Vasari. Michelangelo mellett olyan mesterekhez is jár tanulni, mint Andrea del Sarto, a festő és Baccio Bandinelli, a szobrász, akik mindketten a cinquecento Firenzéjében maradnak - az egyik franciaországi, a másik római tevékenykedése után hamarosan hazatér -, nem ragadja őket úgy magával az örök város, mint Michelangelót és csakhamar az ifjú Vasarit is. Mert többszörös arezzói hazatérések, pisai és bolognai időzések után - későbbi sok utazásának korai előjelei - 1531-ben, húszéves korában ismét egy bíboros, a minapi iskolatárs a török háborúban hadvezérként Magyarországon is megfordult Ippolito Medici kegyeltjeként ő is Rómába érkezik.

Itt már nemcsak Michelangelótól, hanem Raffaellónak és követőinek műveiből is van mit okulnia, igyekszik is tőle telhetően minden elsajátítanivalót eklektikus, sőt immár manierista módra magáévá tenni. Betegeskedni kezd- sosem volt atléta; annál tiszteletre méltóbb szakadatlan aktivitása végig dinamikus életpályáján. A Medicik változatlan szolgálatában, kissé beleunván a cortegiano világ bonyodalmaiba, meg kissé engedvén az entellektüelek természet utáni nosztalgiájának, néhány éven keresztül az appennin hegyek közötti erdős Camaldoliban tölti a nyarakat, a remeteszerzetesek templomának oltárképeit és freskóit festegeti. De még sincs sosem nyugta és időközben Rómában meg egyebütt is szorgalmasan folytatja festői - tevékenységét. Harmincéves lesz, mire észak felé is elindul. Modena, Verona és mindenekelőtt Parma - itt Correggio művein okul - az állomásai Velencébe vezető útjának. Velencébe Aretino meghívására érkezik. A toszkán piktúra szigorú rajzosságához szokott szeme nem lelte igaz örömét a velencei képek pompás színességében, mégis Tiziano műveinek ő sem tud szívből ellenállni. Nyilván a közös barát, Aretino is hozzásegítette a másféle szépség megközelítéséhez. A később történtekből következtethetünk vissza, hogy utazgatásai folyamán Vasari a látottakat nemcsak elméjében rögzítette, hanem vázlatokat, sőt jegyzeteket is kellett, hogy készítsen róluk. Érik már a nagy opusnak, nem művészeti alkotásnak, hanem irodalmi műnek a gondolata, közeledik már az életrajzok írásba foglalásának ideje.